Kísértések a teremtésvédelemben

Milyen kísértésekkel szemben kell helyt állnunk a teremtett világban? Földi-Kovács Andrea, a Védett Társadalom Alapítvány kuratóriumi tagja erről beszélt a szeptemberi KÉSZ-kongresszuson a parlamentben. 

Előadásom címe rövid magyarázatra szorul. A kísértés szó napjainkra elvesztette a jelentőségét a világon, ennélfogva tévesen használjuk. A kísértés nem bűn. Át kell mennünk próbákon, kísértéseken, mert emberek vagyunk. A kísértések nélkülözhetetlenek voltak az én életemben is a kiteljesedéshez.

Milyen próbák állnak a keresztény emberek előtt a teremtésvédelemben és miért?

A Szentírás szerint Isten az ember megteremtésével fejezte be a genezist. A teremtés ezzel nyerte el végső célját, az emberrel, tehát a teremtés koronájával. Ezért ma az embervédelemről szólok és arról, hogy a teremtésvédelmen belül mekkora hangsúlyt fektetünk a teremtett ember életének és méltóságának a védelmére. Sok más fontos kihívás mellett az emberért való küzdelem ma az egyik legfontosabb feladatunk. Mert ott, ahol Isten létét tagadják, ott az ember létezése is veszélybe kerül.

Szeptember 15-én lépett hatályba a szívhangrendelet [A szabályozás rögzíti, hogy a művi abortuszt kérelmező anyának orvosi igazolással kell rendelkeznie arról, hogy megismerte a magzata terhességi korára jellemző életfunkcióit – A Szerk.] ez kiemelkedő dátum az életemben. Nemcsak azért, mert 46 évvel ezelőtt ezen a napon láttam meg a napvilágot, hanem mert ez a nap sokaknak meg fogja adni ugyanezt az esélyt.

Az első kísértés, amelybe a legkönnyebb esnünk, a hálaadás elmulasztása. Ezért most arra kérem Önöket, hogy adjunk hálát Istennek azért, hogy ez a fordulat bekövetkezhetett hazánkban! Ha ma még nem is feltétlenül látjuk, vagy fogjuk fel, de hatalmas lépés történt az élet védelme érdekében. Ez a módosítás lelki értelemben is változást idézhet elő a társadalomban.

A teremtéssel, a teremtett világgal Istennek terve van. Ez a mindannyiunkra egyenként vonatkozó személyes terv már azelőtt készen van, mielőtt formálódni kezdünk édesanyánk méhében. Mikor egy magzatot megölnek, Isten minden vele kapcsolatos tervét megölik. Magyarországon 2021-ben 21.907 abortuszt végeztek el, ami naponta hatvan félbeszakított életet jelent.

Ezért a következő kísértés, amiben helyt kell állnunk, a megelégedettség és a megérkezettség érzésének kerülése.

„Megalázza a nehéz helyzetben lévő nőket”; „nők elleni erőszak”; „traumarendelet”; „nem csökkenti az abortuszok számát, csak csorbítja a nők jogait” – ilyen és ehhez hasonló felháborodott reakciókat váltott ki a szívhangrendelet. Most nem szabad hátradőlnünk! Válaszolnunk kell egyenként minden egyes kritikára, hazugságra és csúsztatásra. Szisztematikus, kemény aprómunka jön. Helyt kell állnunk és nemet kell mondanunk a hallgatás, a félelem és a konfliktuskerülés kísértésére.

Ferenc pápa szerint „ökológiai megtérésre” van szükségünk. Ez „annak a hivatásnak a megélése, hogy védelmezői legyünk Isten művének, lényegi része az erényes életnek, nem valami szabadon választható feladat s nem is a keresztény tapasztalat másodlagos szempontja” (Laudato si’ 217).

Ennek szellemében a válaszadás az abortusszal kapcsolatos vitákban tehát nem választható, hanem kötelező feladatunk. És nem csak az életvédőké. Minden keresztényé. Az életvédelem ugyanis – ahogy a pápai intelemben hallhattuk – minden keresztény természetes hivatása.

Aranyszájú Szent János, a korai egyházatyák egyike felveti: hogyan kérdőjelezhetné meg bárminek a létét a világban, bármely növénynek vagy állatnak a létjogosultságát, ha egyszer a Teremtő úgy gondolta jónak, hogy az létezzék. És miért kérdőjeleznénk meg ugyanezt az emberi teremtményekkel kapcsolatban?

Ha legyőztük a megnyilatkozással, a kiállással kapcsolatos félelmeinket, a következő kihívások a düh és a konformizmus elkerülése legyenek. Az élet mellett csak szeretettel és empátiával érvelhetünk. Sohasem népszerű, mindenki által elfogadható érvekkel, hanem csakis az igazsággal. Sokszor kényelmetlen igazságok kimondásával.

II. János Pál pápa 1994 februárjában közzétett Levél a családokhoz című írásában azt kéri tőlünk, soha ne szűnjünk meg felhívni a figyelmet arra, hogy „amikor az emberi testet a lélektől és a gondoskodástól függetlenül nézik, s az állati testhez hasonlóan anyagként kezelik – pl. a magzatokkal és embriókkal végzett manipulációk során – elkerülhetetlenül félelmetes etikai konfliktusok támadnak” (19). Azok, akik az emberi testet egy sejthalmaznak tekintik, azaz tárgyiasítják, egyúttal kiszolgáltatják és áruba is bocsátják azt. Erre már Roberth Sarah bíboros figyelmeztet minket: „Ma mindent meg lehet venni, az emberi szervektől elkezdve a spermán át, a béranyák méhéig. (…) Pontosan azzal szemben, amit mindenütt hirdetnek, a modernitás mélységesen megveti a testet, tárgyat csinál belőle.” (Nicolas Diat–Robert Sarah: Esteledik, a nap már lemenőben. Szent István Társulat, Budapest, 2019).

A haladó gondolat – bár elutasítja Isten teremtéssel kapcsolatos tervét, ezzel párhuzamosan jogot formál a reprodukcióra. Sőt abortuszjogokat hangoztat, és minden az életvédelem irányába tett lépést, így a szívhangrendeletet is jogfosztásként tálal. Az édesanyáktól a szívhangrendelet nem vesz el semmilyen jogot, a magzatok kapnak jogot, vagy inkább esélyt az életben maradáshoz.

Nézzük meg közelebbről, mi ellen tiltakoznak hazánkban a nőkre hivatkozva egyes szervezetek: a lelkiismeret hangja ellen. A baba szívhangja az édesanya lelkiismeretét szólítja meg. Bármilyen fájdalmas is egyes esetekben, bárhogy támadják is ezt a lépést, nem érzéketleníthetjük el a lelkiismeretünket azzal, hogy lehalkítjuk a szívhangot. Csak így érzékeljük a zajos világ által eltompított lelkünkkel az abortusz súlyát.

Egy ilyen döntés súlyos következményekkel járhat az anyákra nézve is. Egy amerikai felmérés szerint az abortuszon átesett nőknél 37%-kal valószínűbb a depresszió, 81%-kal a mentális betegségek kialakulása és 155%-kal magasabb az esélye az öngyilkosság elkövetésének is. Ezekről a következményekről ki beszél az édesanyáknak? Ki fogja, ki tudja megvédeni őket utólag?

A halál és az élet kultúrájának összecsapásában nem ritkán aktivista csoportok kerülnek szembe egymással. A következő kísértés tehát, amellyel óvatosan és körültekintően kell bánnunk, az az aktivizmus. Látványos és semmiképpen sem személyes küldetésbe menekülhetünk a hétköznapok szürke és személyes szolgálatából embertársaink felé. A személytelenség érzéketlenné teszi az embert az egyéni tragédiák iránt. Ha azonban a szívünkre és a fejünkre egyszerre hallgatunk, szívhez és fejhez egyszerre szólunk, ahogyan ezt tették minden korban a kiemelkedő rétorok, küldetésünk sikerre van ítélve. De hogyan érveljünk egy ilyen érzékeny témában észérvekkel?

Bátran. A világ teremtett, és ha teremtett, akkor abban rend van. Benne van a Bibliában, Isten mindent számmérték és súly szerint rendezett el. Tehát akkor rend van itt a földön, és rend van az egekben is. A természettudományos tények egész tárháza áll rendelkezésünkre az életről, vagy például az élet kezdetéről szóló diskurzusokban.

Egy fiatal amerikai doktorandusz tanulmányt készített arról, mi győzi meg az embereket, hogy életpártiak legyenek az abortusszal szemben. A döntő tényező, hogy mikor kezdődik az élet. A chicagoi egyetem egyik felméréséből pedig az derül ki, hogy 5502 biológus közül 5212-en, vagyis a megkérdezettek 95%-a – világnézettől függetlenül – gondolja azt, hogy az élet a fogantatás pillanatában kezdődik. Ez a tudományos állásfoglalás.

Ma óriási a tét. Minden korban a legfontosabb kérdés, hogy ki az ember és mi a boldogsága feltétele.

Robert Sarah bíboros egy chartres-i zarándoklaton 2018. május 21-én elmondott homíliájában így fogalmazott: „…a világot olyan ideológiák uralják, amelyek tagadják az emberi természetet, és lerontják a családot. (…) Gondolok itt az ENSZ befolyásos szervezeteire, amelyek újfajta világi etikát diktálnak, és a szinte korlátlan technikai lehetőségeket és a médiát kihasználva, mára mintegy megsemmisítő hatalommá lettek. Egyes nyugati országokban ma bűnnek számít, ha az ember nem veti alá magát ezeknek a szörnyű ideológiáknak. Ezt nevezzük a kor szelleméhez való alkalmazkodásnak. Konformizmusnak.”

A nagy angol költő T. S. Eliot múlt században írt mondata többet mond erről, mint sok-sok könyv: „A menekültek világában, aki ellenkező irányt vesz, szökevénynek fog látszani.” Nekünk kell azoknak lennünk, akik ellenkező irányt vesznek. Nekünk kell az árral szemben úszni. Korunkban az emberiség nem szereti az embert, ezért mond nemet saját magára. Az emberi életre.

„Ebben az életben a remény abban áll, hogy szeretjük, amit szeretni kell. Hogy ki tudjuk választani azt, amit szeretni kell, abban az okosság segít. Hogy ne engedjük magunkat szétszórni, ezt a mértékletesség adja, és hogy ne hagyjuk magunkat eltéríteni a kevélység által, ez az igazságosság műve”– írja Szent Ágoston 155. levelében.

Nem az az elsődleges feladatunk, hogy a társadalmi igazságosság, a demokrácia, az ökológia vagy az emberi jogok ügyében kötelezzük el magunkat. Joseph Ratzinger bíboros prófétai módon „kispolgári kereszténységnek” nevezte azt az életformát, melynek gyakorlóit a túl nagy jóléthez való hozzászokás tesz egyre kevésbé képessé arra, hogy vállalják életükben a szeretet kockázatát.

Ma – és minden alkalommal, amikor erre lehetőségünk van – a szeretet nevében közösen le kell szögeznünk néhány fontos dolgot.

Például azt, hogy a magzat ember. Újból meg kell személyesítenünk a magzatot, akit szándékosan személytelenítettek el, hogy az emberiség érzelmileg kötődni tudjon a még meg nem születettekhez is.

Az történelem során sokszor előfordult már, hogy a többségi társadalom bizonyos csoportokat megpróbált kizárni a közösségből, származási, vagyoni, nemi vagy faji alapon. Mindig ugyanaz a minta. Az emberek úgy döntenek, hogy valaki, aki közülük való, nem ember többé. Különbséget tettek mi és ők között. Jelen esetben ugyanez a különbségtétel áll fenn megszületettek és meg nem születettek között. Egy tehetetlen csoport és az erős csoport között. Megfosztani bárkit is alapvető emberi, személyiségi jogaitól egyben azt is jelenti, hogy kijelentjük róla: ő nem személy. A meg nem születettek valóban különböznek tőlünk, de ezek a különbségek erkölcsileg ugyanúgy irrelevánsak, mint a bőrszín vagy a nemzetiség.

Mit tehetünk?

Számos ország, nemzet nem ismeri a saját történelmét, ami szükségszerűen hanyatláshoz vezet. Az emberiség tudja, de nem akarja hallani a saját történetét. Ezért nekünk, mint az anya a gyermekének, türelmesen és szeretettel el kell mesélnünk újra és újra keletkezésünk történetét. Azt, hogy az emberi élet a fogantatással kezdődik. Hogy a kromoszómák az első pillanattól kezdve meghatározzák a megszületendő ember nemét és megannyi tulajdonságát. Hogy a hatodik héten megdobban a formálódó ember kicsi szíve. És így tovább…

Ha az ember újra megismeri magát, nagyobb az esélyünk rá, hogy meg is szereti magát.

Érdemes helytállni a kísértésekben, melyekről Szent Jakab apostol így ír: „Boldog az az ember, aki a kísértésben helytáll, mert miután kiállja a próbát, megkapja az élet koszorúját, amelyet az Úr azoknak ígért, akik őt szeretik” (Jak 1,12).

Az előadás meghallgatható a KÉSZ YouTube-csatornáján: